Nagybánya, 1901. április 18. – Budapest, 1975. március 3.
Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró,
1998-tól a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. 
 

Tanulmányai

Családjával 1904-ben Szolnokra, majd 1905-ben Budapestre költözött. A Medve utcai elemiben (1907-11) tanult, majd gimnáziumi tanulmányait a Bulyavszky utcai Kemény Zsigmond (1911-17) és a budai Toldy Ferenc Főreáliskolában (1917-19) végezte. Bölcsésznek készült, 1919-ben magyar-francia szakos bölcsészhallgató, de 1920 tavaszán átiratkozott az orvoskarra, majd fogorvosi diplomát szerzett.1925-ben elvégezte az egyetemet, s cselédkönyves orvos lett a Szent János Kórházban. Később fogorvosi rendelőt nyitott. Egy ideig fogorvos volt, majd iskolaorvos.


Írói életpályája 

1925 decemberében a Nyugat novellapályázatán a Horváthné meghal című paraszttörténetével első díjat nyert. Ez év karácsonyán feleségül vette Démusz Ellát (1905-1989), Démusz János vendéglős lányát. 1926 és 1944 között hat lányuk született, közülük kettő csak rövid ideig élt.

1926-tól cikkei, könyvismertetései jelentek meg a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban, később az Erdélyi Helikonba és a Napkeletbe is írt, ez utóbbinak 1931-ig vezető kritikusa volt (a Protestáns Szemlében és Napkeletben eleinte Lelkes László néven szerepelt). 1926-ban megnyitotta fogorvosi rendelőjét, még externistaként bejárt az új Szent János Kórház elme- és idegosztályára. Iskolai orvosi állást vállalt a Toldy Főreáliskolában (1926-27), az Egressy úti (1928-31), és a Medve utcai polgári iskolákban (1931-43).

1927-ben a Napkelet munkatársa. 1928-ban feleségével Olaszországba és Franciaországba utazott. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye, az Emberi színjáték. Télen tuberkulózisban megbetegedett. Olaszországban és Felsőgödön gyógyíttatta magát, felhagyott a fogorvosi gyakorlattal. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, de Hatvany Lajos támadása miatt visszaadta. 1931-ben kiegészítő érettségit tett görögből; rövid ideig görög szakos bölcsész volt. November 29-én Debrecenben részt vett az Ady Társaság irodalmi estjén, mely öt "népi író" (Németh, Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc) sikeres bemutatkozása volt a közönségnek.

A Nyugattal már a húszas évek végétől sem volt felhőtlen a kapcsolata. A harmincas évek elejétől szembekerült Babits Mihállyal, részben a formálódó népi mozgalom (és különösen Kodolányi János), 1932-ben pedig Török Sophie értékelése miatt. A Nyugat és Németh közötti szakításban Németh László Magam helyett c. 1943-as tanulmánya szerint (Török Sophie ügye és más ügyek mellett) Kodolányi személye is szerepet játszott; még a november 29-ei debreceni est előtt végződött szerencsétlenül annak az „erélyes hangú” levélnek az ügye, melyet Németh Basch Lóránthoz, a Baumgarten Alapítvány egyik kurátorához intézett Kodolányi megsegélyezése ügyében. Az ügy a másik kurátor, Babits elzárkózásával, sőt kínos jelenettel végződött (Németh épp Babits lakásán tartózkodott, mikor Basch telefonon beszámolt kurátortársának a levélről).

Szeptember 26-án Tanú címmel lapot indított (amelyet egymaga írt és szerkesztett), amelynek 1937 tavaszáig 17 kötete jelent meg. 1934 áprilisától rövid ideig Fülep Lajossal és Gulyás Pállal szerkesztette a Választ, a Magyar Rádióban átvette az irodalmi osztály irányítását (1934-35). Viszonylag rövidnek mondható rádiós működése során igyekezett az akkori kortárs magyar irodalom egészét felölelni, műsorában a kor nagy vagy később naggyá vált, vagy akkoriban felkapott de azóta elfeledett írói, költői maguk olvasták fel műveiket, vagy azok egy-egy részletét, majd beszélgettek róluk Németh Lászlóval. A műsorban bevezetett határozott minőségelvűség egy valóban nívós rovatot eredményezett, mely, ötvözve a rádiózásról és ezen belül a népművelés fontosságáról írt tanulmányával évtizedekre jelentős befolyásoló erővel bírt a Magyar Rádió műsorpolitikájára, hatása pedig részben máig érezhető az irodalmi műsorok terén. 1934-ben jelent meg első könyve, az Ember és szerep. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához; a Sziget című folyóirat és a Magyarságtudomány munkatársa.

1938. március 30-án a Nemzeti Színház Kamaraszínháza bemutatta Villámfénynél című darabját, melyet két társadalmi drámájának bemutatása követett a Nemzeti Színházban: Papucshős (1939. november 4.), Cseresznyés (1942. január 10.). 1939. május 13-án mutatta be a Nemzeti Színház első nagy történelmi drámáját, a VII. Gergelyt.

1939-42-ben Móricz Zsigmond „adjutánsa” volt a Kelet Népe szerkesztésében. 1940-ben Törökvész úti házát felajánlotta egy népfőiskola céljaira, de megnyitására a hatóságok nem adtak engedélyt. A II. világháború alatt a Kelet Népe, a Híd és a Magyar Csillag munkatársa. Tanulmányait A minőség forradalma címmel gyűjtötte kötetbe. 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult. A szárszói konferencia egyik előadója volt, az úgynevezett második szárszói beszédében 1943 nyarán, egy évvel a magyarországi zsidóság genocídiuma előtt olyan kijelentést tett a zsidóságra vonatkozóan, amely Németh egész további sorsát és az egész Németh László-i életműhöz való viszonyulást gyökeresen megváltoztatta, befolyásolta mind a mai napig. Németh 1944-es szárszói beszédéből már kihúzta a zsidósággal kapcsolatos inkriminált sorokat.

1944. március 19-től, a német megszállás alatt Felsőgödön, Szilasbalháson, majd Budapesten élt. Ezekben a hónapokban egyetlen folyóiratba sem írt. Budapest felszabadítása után családjával együtt Békésre költözött.

1945-48-ig főgimnáziumi óraadó tanár Hódmezővásárhelyen. Magyar irodalomtörténetet, de emellett sok más tantárgyat, pl. matematikát is tanított. 1946-ban Keresztury Dezső kultuszminiszter megbízta a dolgozók iskolájának szakfelügyeletével, kidolgozta ennek az iskolatípusnak a tantervét.

1951-ben Tolsztoj Anna Kareninájának fordításáért József Attila-díjjal tüntették ki. 1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. 1959-ben a Szovjetunióban tett látogatást. Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és „A megbecsülés jele” elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműsorozatát. 1975. március 3-án hunyt el, agyvérzés következtében.


Főbb művei

- Iszony (regény, 1947)
- Égető Eszter (regény)
- Gyász (regény)
- Irgalom (regény)